Riporter: Wéber Anikó
Fotó: Csákvári Zsigmond
Melyik dalunk a magyar népzene emblematikus darabja? Hogyan lehet ma népi tánczenét gyűjteni? Eléri-e a népi kultúra a fiatalokat? Többek között erről kérdeztük Pávai István népzenekutatót, aki az MTA BTK Zenetudományi Intézetében, a Hagyományok Házában és a Zeneakadémián dolgozik azért, hogy a magyar népzene ne merüljön feledésbe.

Az eddigi kutatásainak középpontjában a népi tánczene áll. Sőt honlapján írja, hogy „mivel ez a témakör továbbra sem kellőképpen kutatott, ezért a jövőben középtávú kutatásaim gerincét szintén ez tölti ki”. Miért erre szakosodott?
Amikor a népdalkutatás elindult a 19. században, akkor a gyűjtésen – melyet akkor főleg a népies költészet megteremtése érdekében végeztek – csak a szövegeket értették, és a munka még nem terjedt ki a hangszeres zenére. Majd, amikor a népdalkutatást elkezdte Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, ők is elsősorban az énekes zenét gyűjtötték. A tánckutatás később indult be, és csak annak melléktermékeként kezdtek figyelni arra is, hogy nincsen tánc zene nélkül, és vajon hol, melyik tájegységen, milyen zenére táncoltak. A kutatás kései beindulása miatt nem kerülhetett sor egyszerre minden tájegység feltárására. Amikor az 1970-es években még Erdélyből járogattam az MTA Zenetudományi Intézetbe Martin Györgyhöz (magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar néptánckutatás megteremtője – szerk.), és ő látta, hogy bár muzikológus végzettségű vagyok, a néptánckutatás szakirodalmát is jól ismerem, azt javasolta, hogy a néptánczenére kéne szakosodnom, hiszen ezt csak olyan végezheti, aki minkét területen járatos.
Hogyan zajlik ez a kutatómunka?
Jelenleg dialektológiai kutatásokat végzek, ami azt jelenti, hogy felmérem: a különböző tájegységeken milyen zenét játszottak, és mely dallamok, hangszerek, hangszeregyüttesek, tánctípusok, táncrendek voltak tipikusan jellemzőek több generáción keresztül arra a vidékre. A tanszéken is ilyen témában adok elő leginkább. A munkámhoz tartozik, hogy összegyűjtöm az archívumok anyagait, hiszen hatalmas archívum van az MTA BTK Zenetudományi Intézetben – ahol főállásban dolgozom –, valamint a Néprajzi Múzeumban, a Hagyományok Házában, a határon túli intézményekben és magángyűjtőknél. Ezeket áttekintve megállapítható, hol nem gyűjtöttek eleget. Ezekre a feltáratlan vagy gyengén feltárt helyekre több évtizeden keresztül jártam a népi tánczene és annak folklórkörnyezete dokumentálása céljából. Sajnos ma már olyan rossz állapotban van a hagyomány, hogy 2000 óta inkább csak oral history típusú emlékgyűjtést végzek. Ez azt jelenti, hogy kimegyek olyan erdélyi falvakba, ahol a magyarság annyira fogyóban van, hogy csak 5–10 család él a településen. Itt nincs már magyar közösségi élet, de még találok olyan 80–90 éves lakosokat, akik elmesélik, hogy ezelőtt 60–70 évvel, amikor fiatalok voltak, milyen táncokat jártak a különböző táncalkalmakon, és kik, milyen hangszerösszeállításban muzsikáltak. Hiszen a hangszerösszeállítás és a táncok hagyományos sorrendje vidékenként jellemzően eltérő. Segíti az emlékezést, ha a beszélgetést azzal kezdem: vegyék elő régi fényképeiket, amelyeket megőriztek. Ezek családi ereklyék, ezért nem kérem el tőlük, ott a helyszínen beszkennelem, és kinagyítom a laptopon a fotókat. Így a mesélők – nagyításban nézve a képek szereplőit – jobban felismerik az egykori zenészeket, táncosokat, akiket látva aztán érdekes régi történeteket is fel tudnak idézni.

A Hagyományok Házának is munkatársa. Milyen feladatok lát el ott?
Még a Hagyományok Háza alapításakor hoztuk létre a népzenearchiválási részleget – pont azért, mert rengeteg anyag volt magánkézen és tudományos intézetekben, ahol akkoriban leginkább olyan anyagok archiválására adódott lehetőség, amelyeket éppen felhasználtak egy-egy tudományos projektben. A Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívumnak múlt év december 31-ig voltam a vezetője, de továbbra is dolgozom azon a Folklór Adatbázison (folkloradatbazis.hu), amellyel a külvilág számára igyekszünk láttatni ezt a gyűjteményt. De nemcsak ezt, hanem bármely más társult intézményét, amelyek közül elsődleges a Zenetudományi Intézet és a Néprajzi Múzeum. Azon vagyunk, hogy ebbe olyan külföldi archívumok anyagát is becsatolhassuk majd, mint például a Román Akadémia Kolozsvári Folklórarchívuma, amely jelentős magyar népzene gyűjteményt is őriz. Jelenleg egyrészt azon dolgozunk, hogy az adatbázis minél inkább felhasználóbarát legyen, másrészt pedig megfeleljen a legigényesebb tudományos elvárásoknak is. Így a népzenekutatók, a népzenét oktatók vagy a gyakorló népzenészek egyre árnyaltabb módon tudják majd használni világszerte. Angol és román felülete is van az oldalnak, és további nyelvekre is lefordítható. Az adatbázis naponta bővül, hiszen a Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum jól képzett, sokéves tapasztalattal rendelkező digitalizáló és katalogizáló munkatársai kiváló munkát végeznek.
Emellett tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is?
Már 1998-tól óraadó tanár voltam a Zenetudományi Tanszék meghívására, muzikológus hallgatóknak tartottam népzenei alapozást, majd később, 2007-től létrehoztuk a Népzene Tanszéket, melynek Richter Pál lett a tanszékvezetője. Ide a népzenét előadó énekesek és hangszeresek jönnek tanulni – a táncházmozgalom ugyanis kitermelte erre az igényt. A zenetudományi szaknál pedig létrejött az etnomuzikológus mesterképzés, ahol megpróbálunk népzenekutató-utánpótlást képezni, ugyanis Kodály Zoltán halála után megszűnt az ilyen típusú képzés Magyarországon, ezért hatalmas űr jött létre a mi generációnk és a mai fiatalok között.

Érdeklődnek a mai fiatalok a néprajz és a népzene iránt?
Egyre több fiatalt megérint a népzene, ez jól látszott a Fölszállott a páva című televíziós tehetségkutató nézettségéből is. Korábban ugyanis nem voltak eszközeink arra, hogy ilyen pontosan felmérjük az érdeklődést, a műsor közönsége azonban hatalmas. Ez a táncházmozgalomnak köszönhető, amelynek én is az egyik első kezdeményezője voltam Erdélyben a Barozda együttes alapító tagjaként, 1976-tól. Magyarországon Sebő Ferenc és Halmos Béla már 1972-ben elindította az első táncházat. A mi időnkben ezekre eleinte csak 30–40 érdeklődő gyűlt össze, majd lassan bővült a létszám. A ’90-es években Magyarországon és a határon túli területeken elszaporodtak a nyári táborok, ahol egy teljes héten át népzenével, néptánccal foglalkoztak a jelentkezők. Ezzel az intenzív módszerrel akár teljesen kezdőkből is táncházas válhatott egy hét múltán. A táborrendszer mellett az is terjeszti a népzenét, hogy elindult az oktatása alap- és középfokon. A tanszék is azért jött létre többek között, mert szükségessé vált tanárokat képezni az alap- és középfok számára.
Idén munkája elismeréseként átvehette az „Udvarhelyszék Kultúrájáért” életműdíjat.
Ez egy regionális elismerés, mert már a korábbi publikációimban is elég hangsúlyosan megjelent Székelyföld népzenéje. Bartók és Kodály is először Székelyföldön gyűjtöttek, ám utána Kallós Zoltán tevékenysége kapcsán a hangsúly átkerült Erdély nyugati és középső részeire, mivel ő onnan származott, azokat a tájakat ismerte, ezért a táncházmozgalom is azokat a táncokat művelte kezdetben. Székelyföld pedig háttérbe került a táncházasok többsége körében, pedig nagyobb fokú polgárosultsága miatt sürgetőbb összegyűjteni az ottani hagyomány darabkáit, mert a változások hatására egyre jobban eltűnnek. De természetesen az is benne van a választásomban, hogy a tavaly megjelent, A Sóvidék népzenéje című kötetem arról a vidékről szól, ahonnan anyai ágú felmenőim származnak, ahol már gyerekkoromban ráláthattam erre a hagyományra az ott töltött nyári szünetek alatt. Így már egyetemi diplomadolgozatomat is sóvidéki népzenéből készítettem.
Ezek szerint a gyerekkorig vezethető vissza a népzene iránti szeretete?
Gyerekkoromban Székelykeresztúron éltünk, ahol édesapám zenetanár volt, és engem is hasonló pályára készített. Én az akkori divat szerint a rockzene iránt rajongtam, gitároztam, volt egy diákzenekarunk, és azért mentem a Kolozsvári Zeneakadémiára, mert nem volt olyan, hogy rockzeneakadémia. Az egyetemen azonban megérintett a népzene és tanáraim elhivatottsága, többek között Jagamas Jánosé, aki Kodály tanítványa volt. Részt vettem az egyetem Szenik Ilona vezette népzenegyűjtő körében, és utána már nem tudtam és nem is akartam ebből a folyamatból kiszakadni.

Később Magyarországra jött dolgozni.
A Néprajzi Múzeum hívott el Erdélyből. Erdélyi meghívottként tartottam ott 1992-ben egy előadást, amely nagyon megtetszett az intézmény akkori igazgatóhelyettesének, Selmeczi Kovács Attilának. Szerettem volna Erdélyben maradni, ezért egészen 1994-ig haboztam a felkérést illetően. Csábított az is, hogy akkoriban még más módon nem férhettem volna hozzá a budapesti intézmények hatalmas népzenei gyűjteményeihez, amelyek ismerete nélkül nem lehet igazán szakszerű tudományos munkát végezni. De miután nyilvánvalóvá vált, hogy otthon sosem lesz lehetőségem főállásban népzenekutatással foglalkozni, 1994-ben elfogadtam a Néprajzi Múzeum felkérését, és a ’90-es évek végéig a múzeum népzenei gyűjteményében dolgoztam, ahol megtalálhatók Vikár Béla, Bartók, Kodály és későbbi követőik fonográfhengerei, gramofonos népzenei felvételei. Ott kezdtem az archiválási munkát, mert rájöttem, hogy a mai technikával az elődök munkáját meg kell menteni az enyészettől. Múzeumi alkalmazásommal egyidőben az MTA BTK Zenetudományi Intézete is azonnal alkalmazott, amelynek mind a mai napig munkatársa vagyok.
Megragadott, hogy egy korábbi interjúban azt mesélte: a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű moldvai népdalt annyiszor feldolgozták, hogy a népzenével nem foglalkozó szélesebb közönség is ezt tartja a tipikus magyar népdalnak, holott csak Moldvában, ott is csak a csángók egy részénél fordul elő. Mi lehet akkor a magyar népzene emblematikus darabja?
Emblematikus például a Felszállott a páva, amely egy Somogyban gyűjtött dallam, de a dallamvonala nagyon sok másik dalban is előjön a Dunántúlon, sőt az Alföldön, a Felföldön, Erdélyben és még Moldvában is. Azaz nagyon régi dallamcsalád, amely mindenhol megvan a nyelvterületen. Nem véletlen, hogy amikor Kodály egy zenekari variációsorozatot tervezett, a magyar népzene valóban reprezentatív példányaként ezt a dalt választotta, és művének is ezt a címet adta: Fölszállott a páva – változatok egy magyar népdalra.