Megnyitó: 2009. augusztus 13, 18. óra, Magyar Kultúra Alapítvány, Budapest, Szentháromság tér 6. A vendégeket köszöntötte dr. Koncz Gábor Ph. D., az MKA igazgatója. A tárlatot rendezte Bába Szilvia (MKA). Közreműködött az Üsztürü együttes. A kiállítást megnyitotta dr. Pávai István népzenekutató. A megnyitó alább olvasható szövege megjelent in: Józsa Judit: Magyar táncok. Szerzői kiadás, Budapest, 2009: 4-5.

Pávai István

Gondolatok Józsa Judit Magyar táncok című tárlata elé

     Korond határában van egy Hazanéző nevű magaslat. A legenda szerint a tatárok elől az erdőségekbe menekült korondiak onnan néztek haza, hogy elvonult-e már az ellenség. Nézzünk most mi is néhány gondolat erejéig haza, hiszen a jelenlévők közül vagyunk itt néhányan, akiknek személyes gyermekkori emlékünk fűződik Korondhoz.

     Korond a székely népmondák faluja. Nagyanyáinktól hallhattunk a Firtos és Tartod várakat építő rivalizáló tündérekről, s a Firtos vár romjai ma is megvannak a Firtos-hegyen. Kriza János Vadrózsái közé Korondról került be a magyar népballadák egyik ritka gyöngyszeme, a Júlia szép leány. A népzene- és néptánckutatók a viszonylag kevéssé kutatott Székelyföldön belül itt leltek több száz dallamra, s olyan tánctudású falusi emberekre, akiknek táncát érdemesnek találták megörökíteni központi archívumokban.

     Joggal mondhatjuk akár azt is, hogy Korond táncairól híres község, de ezt a hírét fazekassága mindenképpen felülmúlja. A korábban a Székelyföldön többfelé létező népi fazekasság számos helyen kiveszett a 20. század közepére, Korondon viszont megmaradt, s igazi kerámiaművészetté fejlődött. Ez annál is fontosabb, mivel a tömegtermelés, a vásárló közönség ízlésromlása és igénytelensége, amely az iparosítás korszakában alakult ki, a giccs tömegtermelésére ösztönözte a korongozók nagy részét. Kevesen voltak azok, akik ellenálltak ennek a kísértésnek, és a valódi művészet útját választották. Ezek közé tartoztak Józsa Judit szülei, Józsa János és Julianna, akik felismerve a korondi hagyományok értékeit, maguk is gyűjtötték a régi korondi kerámia fennmaradt darabjait, a hagyomány szellemében alkották meg saját művészetüket, s ezáltal messze földön ismertté váltak.

     Józsa Judit ebben a környezetben született, ezt a hagyományt tanulta szüleitől, de hamarosan saját plasztikai nyelvet sikerül kialakítania a kerámia kisszobrok területén. Összetéveszthetetlenül egyéni stílusa mellett témaválasztásai is sajátosak, rá jellemzőek: magyar népi életképek, népi mesterségek, a magyar történelem nagyjai, antik görög múzsák, a magyar írókat, költőket inspiráló múzsák, és még sorolhatnánk sokáig.

     Józsa Judit kiállításait rendszerint egy-egy jól meghatározott téma köré csoportosítja, a mostani kiállítás a magyar tánc eszmekörére összpontosít. Izsó Miklós másfél évszázaddal ezelőtt készült Táncoló parasztok című sorozata óta nem született ilyen jól átgondolt, a magyar tánc lényegét megragadó szoborsorozat. A művek a tánc egyetlen pillanatát rögzítik, mégis a folyamatosság látszatát keltik, valamiféle lényeg kiemelését sugározzák. Az időben pergő tánc időtlenségét sejtetik. Aki ismeri, műveli a gyakorlatban ezeket a táncokat, jól érzi ezt az időtlenséget, ami a valódi táncélmény szerves része.

     És jelzésszerűen jelen van a kiállításban a tánc elengedhetetlen velejárója, a talp alá muzsikáló zenész. Ez akár külön témakör is lehetne, és sokféle hangszerest fel lehetett volna ilyen címen vonultatni, de Judit jó érzékkel választotta meg azt a minimumot, amivel a táncos témához kapcsolódó zenészeket meg akarta jeleníteni ebben a kiállításban: Cinka Panna, az egyik legkorábban említett cigányprímás, és a nemrég elhunyt híres gyimesi zenészházaspár: Zerkula János és felesége, Fikó Regina.

     Nem tudom, adott-e bárki tanácsot Józsa Juditnak, hogy a magyar néptánc sokféle fajtájából melyeket örökítse meg, de az itt látható szobrokon végigtekintve azt láthatjuk, hogy jelen vannak az ősi rituális tánctól kezdve, a középkori körtáncok örökségén keresztül, a reneszánsz szerelmi párostáncok többféle típusa, a férfitáncok közül a szintén ősi eredetű fegyvertáncok, majd azok későbbi, eszköz nélküli virtuóz mutatványos változatai, területileg pedig mindezek átfogják a magyar nyelvterületet egészét, a Dunántúltól Moldváig.

     Az egyik kisplasztika címe: Korondi forgatós. Nézzünk haza egy kicsit ismét Korondra, Korond múltjába. 1956 őszén, amikor a román kormány megrettent a magyarországi eseményektől, s gyorsan pótolni akarva mulasztásait, létrehozott több magyar kisebbségi intézményt, köztük a marosvásárhelyi Állami Székely Népi együttest is, ennek tagjai között jó néhány korondi fiatalt találunk, s két vezető koreográfusa – Domokos István és Lőrinz Lajos – is a korondiakból került ki. Az akkori moszkvai kultúrpolitikai irányítás a Mojszejev együttes revűs stílusát erőltette a Székely Népi Együttesre is, de hogy, hogy nem, az együttesbeli korondiak elérték, hogy egyedül a korondi tánc megmaradhatott eredeti formájában. Nos, ez az a tánc, amelyik sűrítve, tömörítve, magas szinten magába foglalja a magyar táncnak azt az általános jellemzőjét, amely az egyén és közösség szerves harmóniáját jelenti. Ugyanaz a táncnyelv, ugyanazok a motívumok, mégis mindenki abból másként építi fel a saját táncát, s ugyanazt másik alkalommal ismét másképpen. Ahogyan Berzsenyi Dániel fogalmazta meg egyik versében majd kétszáz évvel ezelőtt:

Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.

     Ez az improvizatív egyéni-közösségi alkotás teszi, hogy a magyar népzene és néptánc miért nem kizárólag a múlt művészete. Múlté, jelené és jövőé egyszerre. Mindig az ősök kultúrája, s ugyanakkor a ma élőké, bármennyire furcsa is, de kortárs művészet. Pontosan ebben rokon Józsa Judit művészete is a magyar tánccal: olyan kortárs művészet, amelyet áthat évszázadok, évezredek szavakba nem foglalható üzenete.