Aranyos-vidék a havasi tájat már elhagyó Aranyos folyó és a Maros között, illetve az Aranyos néhány észak-nyugati mellékvölgyében található. Aranyos-vidék magyarsága nagyobbrészt unitárius, de jelentősek a református közösségek, és több helyen fennmaradtak katolikus szórványok is.

Néprajzi szempontból négy kisebb tájra osztható: Aranyosszék, Alsó-Aranyos mente, Torockó vidéke és Jára-, Hesdát-, Rákos-völgye. A korábbi szakirodalom nem mindig vizsgálta Aranyosszék történelmileg jól meghatározható körülhatárolását, így gyakran, amikor Aranyosszékről írtak, Arannyosszék tágabb magyarlakta környezetét is beleértették. Leginkább Torockó vidékét különböztették meg Aranyosszéktől. A történeti közigazgatási adatokat is figyelembe vevő szakirodalom azonban már árnyaltabb tájbeosztásban gondolkodik. Bizonyos nyelvjárási sajátosságok is indokolják Aranyos-vidék belső tagolódását. A tényleges történelmi Aranyosszéknél tágabb értelmű Aranyos-vidék néha Torda vidéke néven szerepel a szakirodalomban. Máskor Torda vidéke csak a város közvetlen közelében fekvő falvakat jelenti.

Aranyos-vidék kistájai és környezete
(Pávai-Abonyi)
Aranyos-vidék és környezetének falvai

Aranyosszék

Aranyos-vidék legjelentősebb, s egyben központi tája Aranyosszék. A terület a magyar államalapítás korában Torda vármegye része volt, melynek központja nem a mai Torda város, hanem az aranyoszéki Várfalva környékén létezett Tordavár volt. Az 1241. évi “tatárjárás” a várat kiszolgáló falvak többségét elpusztította. 1264 és 1271 között István, Erdély hercege (a későbbi V. István király) a Küküllő menétről kézdi székelyeket telepített a terület egy részére. Mivel 1982-ben sikeresen harcoltak a fellázadt kunok ellen, majd 1285-ben a tatárok ellen, IV. (Kun) Béla 1289-ben 29 falut adományozott nekik, amelyek addig a tordai várispánság területéhez tartoztak. Ezeket a jogokat 1291-ben III. Endre is megerősítette, majd a későbbiekben több király és fejedelem.

Az adománylevélben felsorolt falvak közül 13 ma már nem létezik, viszont később még hét másik falu keletkezett ezen a területen. Az adományozott falvakat Torda vármegyéből szakították ki, amelyek önálló közigazgatási egységbe szervezve léteztek, előbb “terra Aranas” néven, majd később már Aranyosszék néven. Utóbbi első említése 1441-ből van, de valószínűleg már korábban megalakult. Viszont a 16. századtól a 18. század végéig a székely lakosság mintegy fele jobbágysorba sülyedt, a terület pedig egyre jobban elrománosodott. Aranyosszék vármegyéktől eltérő státusú közigazgatási egységként (székként) 1876-ig maradt fenn, amikor Torda megye alkerületével egyesítették, és így létrehozták Torda-Aranyos vármegyét.

A történelmi Aranyosszék települései közül a magyarság néprajza szempontjából azok fontosabbak, amelyekben a szék egykori alapítása óta fennmaradtak magyar közösségek (Aranyospolyán, Bágyon, Csegez, Felvinc, Kercsed, Kövend, Székelyföldvár, Székelykocsárd, Várfalva), illetve az előbbiek kirajzásaként létrejött újabb települések (Aranyosrákos, Aranyosszentmihály, Harasztos, Mészkő, Sinfalva).

Aranyosszék nem állt közvetlen kulturális kapcsolatban a Székelyföld többi részével, így táncai és tánczenéje szorosabban kötik a szomszédos nem székely területekhez, mint a távolabbi Székelyföldhöz. Rendszerünkben ezért szerepel a vármegyei magyarságnál. Ugyanezt megerősítette a nyelvjáráskutatás is, amely szerint az itteni nyelv számos sajátosságban eltér a kézdi székely nyelvjárástól, sokkal erősebben kapcsolódik a a szomszédos mezőségi nyelvjáráshoz. Nincs meg az itteniek nyelvében a székely nyelvjárásra jellemző kétféle, nyílt és zárt e-hang megkülönböztetése. Az Aranyos vidéki nyelvjárásra jellemző az a-zás (táncol helyett táncal), az e-zés (ökrök helyett ökrek), ami nincs meg a kézdi székelyeknél. Az a-zás és e-zés viszont Aranyos-vidék különböző területein eltérő arányban fordul elő.

Vikár Béla már 1899-ben gyűjtött fonográffal Sinfalván, majd 1933-ban Péczely Attila készített helyszíni lejegyzéseket Felvincen.

Borbély Sándor 1891-ben publikált leírása szerint régen a nyári táncot tavasztól őszig (Szent György napjától Szent Mihály napjáig) katonaviselt legények szervezték. Közülük a mozsikusok választhattak két kezest. Ők fogadták meg a háromtagú zenekart pénzért és búzáért. A lányok is fizettek húrpénzt, s felváltva egy-egy vasárnapi ebédet is adtak a zenészeknek. A kezesek gyűjtötték be a zenészek fizetségét, ők bérelték a csűrt a tánchoz valamelyik leányos háznál, amiért cserében egy napi kapálással vagy aratással tartoztak a csűr gazdájának. A táncba járó 14‒15 éves lányok, 16 éves legények már nem számítottak gyermekeknek, hiszen a táncalkalmak elsődleges célja a párkapcsolatok kialakítása volt. A táncban nézőként a falubeli asszonyok is jelen voltak, a csűr mögött pedig a gyermekek tanulgatták a táncot. Vendégek más falvakból is érkezhettek ilyenkor, akik csak akkor táncolhattak, ha a kezesek megkínálták őket egy-egy tánccal.

Tánc közben a férfiak táncszókat kiáltottak. Borbély Sándor egy sor táncszót is közreadott említett közleményében. Aranyosszéken ismert egy tréfás rigmus, „Kövend, Bágyon, Harasztos, / Mind a három parasztos”, amely arra utal, hogy ezek a falvak régiesebb hagyományt őriztek, kevésbé hatottak rájuk az “úri” kultúra elemei. Itt viszont tánc közben gyakori volt a verekedés, bicskázás.

Az aranyosszéki zenészekkel készített gyűjtésekben van egy negyedes lüktetésű lassabb férfitánc, a székelyverbunk, amelyet ritkán külön rendelésre jártak. Korábbi előfordulása azonban vitatható. Gábor Ferenc 66 éves kövendi prímás mesélte 1993-ban, hogy Kövenden “Gál Péter a székelyverbunkot is lejárta, székely ember, csak ide került, a székelységől jöttek akkor, mikor vót az az étlenség [19]47-be. Aztán egy szindarabba táncolták többen, bé vótak tanitva a székelyverbunkra itt a szinpadon a kultúrházba, s muzsikáltuk mi.” Lehetséges tehát, hogy olyanok kérték a mulatságokban a székelyverbunkot, akik az 1947-es szárazság miatti székelyföldi éhínség miatt telepedtek ide. De természetesen azok a helybeliek is járhatták, akik a színpadi tánccsoportban tanulták meg.

A gyorsabb, nyolcados lüktetésű férfitánc a csűrdöngölő, amelyet a helybeliek legényes, tisztás néven is emlegettek. Meglehet, hogy legényes volt a tánc eredeti neve, mivel sok adat van arra, hogy a csűrdöngölő elnevezés már a 19. században értelmiségi hatásra terjedt el. Az akkori értelmiség a székelyföldi csűrdöngölő ismeretében minden férfitáncot ezzel a névvel nevezett meg. Az aranyosszéki csűrdöngölő zenéjére forgatós jellegű páros táncot is lehet járni. Ezesetben a tánc neve: serény.

A táncrend lassú csárdással, s az azt lezáró sebes csárdással, más néven szökővel kezdődött. Utána közvetlenül következett csűrdöngölő (serény), végül az abrudbányai.

a Aranyosszéken ismert egy abrudbányai elnevezésű lassabb, forgatós jellegű tánc is, amelyik a táncrend végére került. Későbbi fejleménynek tűnik a táncrendnek az a formája, amikor a lassú és sebes csárdás után következik a csűrdöngölő (serény), végül az abrudbányai.

A csűrdöngölő pontszerkezetű férfitánc volt, amelyben “órára pontoztak”, vagyis a zenei egységekhez lezárt táncmotívum-sorozat tartozott, mint általában a közép-erdélyi legényesek esetében. A csűrdöngölőre párosan is táncoltak (serény). Ez történhetett úgy, hogy egy-egy férfi a zenész elé ment pontozni, majd utána vett párt magának, vagy már párosan táncolt, s a zenész előtt párját elengedve figurázott.

A tánckísérő zenekar hegedű, kontra, bőgő összetételű volt. Az 1990-es években a kontrás gyakran egy másik prímás volt, aki a hegedű két mélyebb húrján kontrázott. Korábban használtak alsókontrát, másnéven kétrézhúros kontrát is, ami g-d’-a hangolású háromhúros, egyenes húrtartó lábú kontrát jelent. (A g és az a-húrhoz egyaránt a legvastagabb húrt használták, ami régen rézhuzal-tekercselésű volt.) A későbbi időkben a zenekar bővülhetett még egy hegedűssel és négyhúros brácsással, de cimbalmot ekkor sem használtak.

A zenészek a dallamok két-két sorát (előtag, utótag) fordításnak nevezték.

Lakodalomban a menyasszonyt marssal kísérték az utcán. Ez általában a Rákóczi induló volt és még néhány további műzenei eredetű mars.

Temetéskor a zenészek a gyászmenet élén haladva halotti marsot húztak, majd a sírnál az elhunyt kedvelt dalait muzsikálták. A zenészek több műzenei eredetű halotti marsot ismertek, közülük az egyik helybeli neve: betóven. Ha még nem házas fiatal leány vagy legény halt meg, akkor menyasszonynak, illetve vőlegénynek öltöztetve temették el. Hat, helyenként négy lány felöltözött tiszta fehérbe, kibontott hajjal, hajukban pántlikával, hat legény pedig fekete ruhába, fehér szalaggal, s ők vitték ki rudakon a koporsót a temetőbe. Miután a pap elvégezte a szertartást, a hat-hat fiatal a zenészekkel együtt háromszor megkerüli a sírt jobbra, majd ismét háromszor balra.

Régen szokásban volt egyes gyakori nevek esetében a házánál köszönteni azt, akinek névnapja volt. Ez a szokás azonban később “lenéző” lett. Aranyosrákoson, mivel sok volt a Károly nevezetű személy, az ő névnapjukon Károly-bált rendeztek. Húsvét első napján is bál volt. Utána a legények a zenészekkel végigjárták a leányos házakat egészen harangszóig.

Alsó-Aranyos mente

Aranyos-vidék egy másik, Aranyosszéktől néprajzilag nem sokban eltérő, de földrajzi, valamint közigazgatás-történeti szempontból jól elkülöníthető kistája az Alsó-Aranyos mente (Aranyosegerbegy, Aranyosgerend, Aranyosgyéres, Detrehemtelep, Gerendkeresztúr, Hadrév). Lakosai nem székelyek, hanem a Torda vármegyei birtokok jobbágyai voltak.

Az aranyosszékivel egyező nyelvjárási sajátosságok mellett eltérést jelent az itt előforduló á utáni o-zás (lámpa helyett lámpo), ami Aranyosszékre nem jellemző.

Elég sok népzenei gyűjtés készült ezen a területen, táncgyűjtés viszont inkább csak Gerendkeresztúron. Az eddigi gyűjtések során nem tisztázódtak kellőképpen az eltérések a két terület között. Az Alsó-Aranyos mente tánckészlete az aranyosszékihez hasonló, de van néhány eltérés.

Torockó vidéke

Leggyakrabban külön kistájként tárgyalja a néprajzi szakirodalom Torockó vidékét (Torockó és Torockószentgyörgy), amely Aranyosszéktől nyugatra fekszik, attól a Toroczkói-hegység választja el. Már Aranyosszék alapítása előtt éltek itt magyarok.

Toroczkó vasbányászattal és vasfeldolgozással foglalkozó bányavárosként privilégiumokkal rendelkezett. Hogy ezeket megőrizhesse, helybeli értelmiségiek a 18. században hamis oklevelet szerkesztettek, amely szerint ezeket a szabadságjogokat még a tatárjárás előtt kapták idetelepített osztrák őseik. Ebből alakult ki a helyiekben a német eredet tudata. A vaskohászat valójában később honosodott meg itt, s akkor valóban telepítettek közéjük német szakembereket, akik idővel elmagyarosodtak.

A többi Aranyos-vidéki kistájtól nyelvjárási sajátosságai jól megkülönböztetik, például ö>e és e>ö váltás (sütök helyett sütek, de öregebb helyett örögöbb). Torockó nyelvszigetetként és endogám közösségként számos régies néprajzi sajátosságokkal rendelkezik (viselet, hímzések, festett bútor stb.), amelyek jól megkülönböztetik a szomszédos Aranyosszéktől. Torockószentgyörgy lakói viszont évszázadokon át jobbágyok voltak, így a két település között is jelentős különbségek vannak a népi kultúra terlületén.

Korai torockói népdalgyűjtés (helyszíni lejegyzés): Bartók, 1908.

Tánc- és tánczenei szempontból kevéssé kutatott terület. Az aranyosszéki zenészek szerint Torockón a férfitánc korábban kiveszett, Torockószentgyörgyön viszont a csűrdöngölő (serény) zenéjére egy férfi két nővel is táncolt. Elképzelhető, hogy ilyen forma úgy alakul ki, hogy míg az egyik párból a férfi a zenész előtt egyedül táncol, addig a másik pár a szabadon maradt nővel is összefogódzik, és úgy forognak. A csűrdöngölőt itt gyakran “döngöljék meg” kiáltással kérik a zenésztől. Torockószentgyörgyön a tánc tempója kissé gyorsabb, mint Torockón.

Jára-, Hesdát-, Rákos-völgye

Aranyos-vidékhez kapcsolható még az Aranyos folyó három észak-dél irányú baloldali mellékvizének, a Jára-, a Hesdát és a Rákos-völgyének szórványmagyarsága. Elődeik vármegyei birtokon élő jobbágyok voltak. A Hesdát mentén gyakorlatilag már nincsenek magyar közösségek. A Rákos mentén Tordatúr, Kojátszeg, Szind tartozik ide, míg a Jára mentén mindössze Alsójára, amelyet szintén megkülönböztet nyelvjárási szempontból Aranyosszéktől az á utáni o-zás. Aranyosszéki zenészek szerint Alsójárán is megvolt az abrudbányai nevű tánc. Ugyanők mondták, hogy “a járaiak csiszoltabbak… több könnyűzenét követel a fiatalság”.

Hangzó példák

Aranyosszék

  • Én, Istenem, add megérnem ‒ Kún Józsefné (71 éves), ének ‒ Felvinc ‒ 1933 ‒ Péczely Attila
  • Ez az utca bánat utca ‒ Szőcs József (75 éves), ének ‒ Kövend 1963 ‒ Almási István
  • Kicsi tulok, nagy a járom ‒ Fodor Károly (48 éves) ‒ Kövend ‒ 1974 ‒ Demény Piroska
  • Mulató nóta ‒ Kászoni Jancsi (57 éves), hegedű ‒ Sinfalva ‒ 1978 ‒ Demény Piroska
  • Székelyverbunk ‒ Kászoni Jancsi (57 éves), hegedű ‒ Sinfalva ‒ 1978 ‒ Demény Piroska
  • Lassú csárdás ‒ Koszta Samu (55 éves), hegedű ‒ Aranyospolyán ‒ 1978 ‒ Demény Piroska
  • Csűrdöngölő (serény) ‒ Hajdár Lajos (1938), tánc; Ötvös “Makkó” Károly (1933), hegedű; Hóka Miki “Balkezű” (1921), kontra; Hajdár Attila (1973), bőgő ‒ Aranyosrákos ‒ 1995.12.15. ‒ Pávai István
  • Abrudbányai ‒ Ötvös “Makkó” Károly (1933), hegedű; Hóka Miki “Balkezű” (1921), kontra; Hajdár Lajos (1938), bőgő ‒ Aranyosrákos ‒ 1995.12.15. ‒ Pávai István
  • Lassú csárdás ‒ Kuruc Mártonka (48 éves), hegedű; Kuruc Ignác “Nátyi” (45 éves), hegedű; Kuruc Lacika (50 éves); Bársony Árpád (73 éves), bőgő ‒ Székelykocsárd ‒ 1975.11.13. ‒ Pávai István
  • Csűrdöngölő (serény) ‒ Kuruc Mártonka (48 éves), hegedű; Kuruc Ignác “Nátyi” (45 éves), hegedű; Kuruc Lacika (50 éves); Bársony Árpád (73 éves), bőgő ‒ Székelykocsárd ‒ 1975.11.13. ‒ Pávai István
  • Bágyoni pár: lassú csárdás, sebes csárdás, csűrdöngölő (serény), abrudbányai ‒ Kövend ‒ Gábor Ferenc (1927), hegedű ‒ 1993.03.01. ‒ Pávai István
  • Ezzel kerülik a fiatal halott sírját ‒ Aranyosrákos ‒ Ötvös “Makkó” Károly (1933), hegedű ‒ 1995.12.15. ‒ Pávai István

Alsó-Aranyos mente

Torockó vidéke

Népzene-néptánc szakirodalom

További szakirodalom

  • Keszeg Vilmos: Aranyos-vidék. KJNT – EME, Kolozsvár, 2014.
  • Keszeg Vilmos ‒ Szabó Zsolt: Aranyos-vidék magyarsága. Kriterion, Kolozsvár, 2006.
  • Csetri Elek: Aranyosszék kialakulásáról. In: Keszeg‒Szabó 2006. 35‒65.
  • Jakó Zsigmond: Az Aranyos mente múltjából. Művelődés, 1971/6. 7‒11.
  • Murádin László: Az aranyosszéki nyelvjárás. Művelődés, 1971/6. 14‒15.
  • Mohay Tamás: Torockó. Aranyosszék. In: Magyar néprajz I.1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 825‒829.
  • Magyar Zoltán: Torockó vidéke. Aranyosszék. In: Uő: A magyar népi kultúra régiói 2. Mérték, Budapest, 2011.
  • Kósa László: Torda, Aranyosszék, Torockó. In: Uő: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Planétás, Budapest, 1998. 298‒301.